6 - Date

Drága Olvasók!

 Megérkeztem a következő résszel, remélem elnyeri a tetszéseteket. Sajnálom, hogy nem abba az időben hoztam, amikor ígértem, de ez a tábor és suli kezdés igazán betett annak, hogy ne kerüljek a géphez. Amint hétfőn kézhez kapom az órarendemet, meg tudom mondnai, hogy marad e a szerda, vagy átsuszik hétvégére. Az biztos, hogy a következő rész szerdán érkezik. 

Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, s új olvasókat is örömmel köszöntöm!

Jó olvasást, 

Raine Loire 

Skyler McVey

Zene*

Csak öt percet késem, mivel pont beragadtunk a dugóba. Tudtam, hogy nem jó ötlet elmenni velük. 

- Nagyon sajnálom, hogy késtem. Csak elhúzódott - ültem le és kezdtem el magyarázkodni.

- Hé, nyugi. Semmi baj. Kérsz valamit, vagy indulhatunk? 

- Indulhatunk - mosolygok. Elém állt és a karját nyújtotta, én pedig nevetve belé karoltam. Csomó emlékművet megnéztük, voltunk a Love múzeumban, sőt rá akart venni, hogy menjünk fel a Montmatre hegyre, de azt már nem bírtam volna ki. A Notre Damba-n viszont felmentünk a legtetejére és csak csodáltuk Párizst. - És végül, de nem utolsó sorban az Eiffel- torony. 

- Megnézzük a kilátást?
- Sétáljunk, vagy liftezzünk? 

- Lift, egyértelmű. Elfáradtam - nevettem és beléptünk a liftbe. Páran kiszálltak az első emeletnél, majd kicsivel többen a második résznél és csak mi maradtunk Lucas-al a liftben. Felértünk a legtetejére egyből a korláthoz rohantam és csináltam pár képet a telefonommal.Erővel, de elszakítottam tekintetemet Párizsról, hogy megnézzem hol van Lucas. Jobbra-balra kapkodtam a fejemet, amikor egy meleg testet éreztem magam mögött. Leheletét cirógatásként éreztem bőrömön. 

- Csak nem engem keresel? - suttogta a fülembe, az a mély és szexi hang. 

- Lucas - fordultam felé. Derekára tettem kezemet, és így néztem fel rá.

- Ezt neked hoztam - húzott elő a háta mögül egy szál rózsát. 

- Köszönöm - mondtam és elvettem tőle a virágot. Feje közeledett az enyémhez, én is közelebb húzódtam hozzá, de ekkor hatalmas hangerővel elkezdett üvölteni a telefonom. Bocsánatkérő pillantást lövelltem a fiú felé. 

- Ezt fel kell vennem - mentem el kicsi tőle. - Tristan mit akarsz?

- Jönnöd kell van egy kis problémánk. 

- Probléma? 

- James-nek valami baja van.. - kezdte el, de én közbevágtam. 

- Mindjárt ott vagyok - tettem le. - Nagyon sajnálom, de a bátyám rosszul van, és...és..
- Megértem, gyere elkísérlek - mondta és így is tett. A hotel előtt állva vártam, hogy hátra újra megpróbál megcsókolni, de nem tett így. Csak arcomra nyomott egy puszit és sietősen ellépkedek. Nagyon fura volt, de amikor megfordultam és megláttam a négy fiút, mindent megértettem.
- Szóval mi történt, mi bajod? - fordultam James felé.
- Semmi csak kíváncsiak voltunk a randidra - magyarázta Connor. Ha tekintettel ölni lehetne, mind a négyen halottan feküdnének a padlón.
- Komolyan? - csattantam fel. Hangom dühösen csenget, puszta kézzel tudtam volna őket fojtogatni.- Nem tudtatok volna várni míg haza érek? - vágom hozzájuk a rózsát. Beszaladtam és megnyomtam a liftben a gombot, hogy csukódjon már be az a tetves ajtó. A fiúk kiabáltak és rohantak is felem, de addigra már elindult a lift.
- Be ne enged a srácokat, kérlek - köszöntöttem Lisa-t, becsaptam magam mögött az ajtót és az ágyra feküdtem. A plafont fixíroztam, közben különböző gondolatok futották t az agyamon. Miért volt ez jó nekik? Miért akadtam ki ennyire, hisz ez csak egy bugyuta randi volt, soha többé nem látom úgy se. Hogy dőlhettem be nekik ilyen könnyen? Miért vállaltam ezt egyáltalán el? 
Csak az utolsó kérdésre tudtam biztosan a választ: James. Mellette szeretnék állni, biztosítani akartam róla, hogy én mellette leszek és támaszkodhat rám. Bármi történjen én a testvére maradok, óriási hibát követtem el, hogy ott hagytam a családomat, de szeretnék mindent helyrehozni. Ezt időbe fog telni, nem kis nehézségekkel, de értük bármit megteszek. Egykor ugyanígy voltam Adam-el is.
- Skyler engedj be - dörömbölt James az ajtón. - Berúgom az ajtót - fenyegetőzött. Kinyitottam résnyire az ajtót, ép hogy látszódott a szemem és orrom.
- Mit akartok? Miért nem hívtatok fel és kamuztatok valamit, én pedig rohanok? - gúnyolódtam. Egy laza mozdulattal belekapaszkodott az ajtóba, elkezdte húzni, én pedig a saját irányomba vontam,  sajnos ők négyen voltak és erősebb voltak, így törtek be a szobámba.
- Ne haragudj ránk, kérlek - mondták egyesszere. Szerintem gyakorolják, ennyire összhangban  nem lehetnek.
- Jó nem haragszom - bocsátottam meg nekik hamar.
- Akkor nagy öleléééééés - nyújtotta meg a végét James.
- Oké, srácok elég. Nem kapok levegőt és a csontjaimat töritek - motyogtam. Biztonságban éreztem magam, ahogy a négy fiú átkarolt. Tudtam ők sose akarnának szándékosan fájdalmat okozni. Én is ezt érzem velük kapcsolatban, annyira szégyellem magam. Én egy önző, szemét dög voltam, csak magamra gondoltam! Azt hittem, hogy Adam szeretet engem, de nem nem szeretett. Ez a négy srác szeret engem, akik most is ölelnek. Őket kellett volna választanom, anyáékat, akik mindig figyeltek rám. Mindent úgy alakítottak, hogy nekem és a bátyámnak jó legyen, nem számított, hogy hányszor kellett nekik lemondani bármiről. Mint valami kis, hülye liba úgy viselkedtem, olyan is voltam. Most, 3 év elteltével, hogy egy kicsit megkomolyodtam, se tudom felfogni mekkora fájdalmat tudtam nekik okozni.
- Hé - szólalt meg Tristan. - Te sírsz? - nézett le rám, és a többiek is méregettek. Észre se vettem, hogy ezek a gondolatok még mindig nagy hatással vannak a lelkemre. Könnyeim záporként folytak a szememből, versenyeztek, melyik csöppen előbb a szőnyegre.
- Én.. annyira.. sajnálom - mondtam, de minden egyes szó után mély levegőt kellett vennem. Ahogy elképzelem megviselt arcukat, ahogy keresnek. Újabb és újabb tört szúrok a saját szívembe. - Tényleg - húztam mindegyikűjüket magamhoz. Nem tudtam meddig öleltem őket, nem akartam elengedni. Csak is Lisa hangos krákogása ébresztet fel.
- Nem megyünk vacsorázni, akkor? - érdeklődött. Hangja kedvesen csengett, de aki csak belenézett - jó mélyen - a szemébe. Látta azt a megvetést, gúnyt és talán haragot, amit egyenesen, személyesen csak nekem szánt.
- De - engedett el legelőször Tris, majd sorba a többiek is, csak bátyám erős kezét éreztem derekamon.
- Gyere - súgta a fülembe és lassú léptekkel elhagytuk a szobát. Kicsivel hátrébb a többiktől sétáltunk. Nem szóltunk egymáshoz, szavak nélkül is tudtuk mit gondol a másik. Egymást átölelve caplattunk Párizs kivilágított utcáin, pár lépéssel előttünk a többiek valamin nagyon nevettek. A kellemes esti szellő a hajamba kapott, és simogatta arcom. Mindig szerettem ilyen időben sétálni, annyira nyugodt és kihalt minden. Persze, ha  nem lenne mellettem a bátyám, biztos félnék, hogy kirabolnak. Örülök, hogy gyalog jöttünk és nem kellett már megint kocsival utaznunk. Nem túl kellemes öt emberrel egy kocsiban utazni. A kocsi belsőtere eléggé tágas, de akkor is, valaki mindig túl közel van és irritál. Nem maga a személy, csak a közelsége. Nem utolsó sorban nincs nagy kedvem premierplánból végig nézni Trissa - ezt a közös nevet találtam ki rájuk - nyáladzását. Látszik mindkettőjükön, hogy oda meg vissza vannak a másikért. Ahogy azokat a szerelmes pillantásokkal nézik a másikat, amik szavat nélkül is eltudják mondani, mit érzünk a másik iránt. Ismerem, hiszen nem rég pár hete még én is, így néztem Adam-ra, ő pedig viszonozta. De, mint később kiderült, csak megjátszotta. Csak nem értem, hogy tudta ennyire jól előadni magát, lehet hogy csak a saját szeretetemet láttam visszatükröződni..
Nem igazán voltam éhes, inkább csak piszkáltam és tologattam az ételt. Az az érzésem volt, hogy én ezt mind nem érdemlem meg. Nem érdemlem meg, hogy velük legyek, hogy jól érezzem magam. Úgy érzem, amikor elmentem eltörtem az életüket, amit ők nagy nehezen helyre tudtak rakni az a 3 év alatt, amíg én távol voltam. Majd mint egy erősebb szél fuvallat, ami az ablakból jött, lesöpörtem és újra eltörtem a megérkezésemmel. Persze hajtogatják, hogy megbocsátottak és a lényeg, hogy itt vagyok, de többet ne hagyjam el őket. De ezek csak üres szavak, tudom hogy nem ezt gondolják. Egyszerűen csak érzem.